Kocsink a homokbuckákon
vergődött, bukdácsolt,
mindenütt kiégett házak, porfelleg,
mikor az úton egy nagyobb
kődarabra lettem figyelmes.
Megálltam, kiszálltam,
hogy az utat szabaddá tegyem,
s ahogy közelebb értem, Ó Isten! Ó, Emberek!
nem hiszitek el megdöbbenésem…
Nem kő volt az, amit annak hittem!
De végtagok nélküli, megfeketedett gyermektetem!
És hány kóbor kutya lézengett
csont – bőr sovány véglegyengülésben.,
köröttük felismerhetetlen tetemek…
itt hányan az éhhalállal küszködnek –
Én istenem, te kisgyerek,
egy másik országban
be más lehetett volna az életed,
s felnőve gondoskodásban
megtanítottad volna felnőtteket ,
hogyan kell szeretni a gyermekeket!
Fordította Csatáné Bartha Irénke
